Kevés városi ügy vált ki annyi indulatot Egerben, mint a Bitskey Aladár Uszoda sorsa. Az elmúlt napokban megjelent kritikák azonban sokszor nem a tényekről, hanem a politikai nosztalgiáról és a tudatos félreértésekről szólnak. Érdemes ezért egy lépést hátralépni, és végiggondolni: mit jelent valójában ez a döntés Egernek, az egrieknek – és a város jövőjének.
Az elmúlt napokban több olyan írás jelent meg a Bitskey Aladár Uszoda állami üzemeltetése kapcsolatban, amelyek inkább indulatra, mint tényekre építve próbálják elhitetni: Eger ismét „elveszít” valamit. A valóság azonban jóval prózaibb – és Eger szempontjából kifejezetten kedvezőbb. A kérdés nem az, hogy elviszik-e az uszodát, hanem az, hogy képes-e a város hosszú távon fenntartani egy olyan létesítményt, amely évről évre százmilliókat von el más, szintén fontos városi közfeladatoktól.
A Bitskey Aladár Uszoda működtetése jelenleg évente közel 300 millió forintba kerül Egernek, amelyhez 2025-ben további 100 millió forintos működési támogatás is társult. Ez nem politikai értelmezés kérdése, hanem száraz költségvetési tény.
Ha mindezt lefordítjuk a hétköznapok nyelvére: az uszoda fenntartása minden egyes egrinek évente körülbelül 6.000 forintjába kerül, függetlenül attól, hogy valaha belépett-e az épületbe. Egy megyei jogú város számára ez már nem romantikus sporttörténet, hanem komoly pénzügyi kockázat.
Ebben a helyzetben az állami szerepvállalás nem „elajándékozás”, hanem felelős tehermegosztás. Az uszoda nem szűnik meg, nem kerül más városba, és nem válik idegen testté Eger életében. Ellenkezőleg: az állami üzemeltetés stabil finanszírozást biztosít, miközben a város megszabadul egy évi mintegy 300 millió forintos közvetlen tehertől. Az állam által biztosított 420 millió forintos működtetési forrás és az önkormányzati megtakarítás együtt olyan költségvetési mozgásteret nyit meg, amelyet Eger más, az egriek mindennapjait érintő területeken tud majd felhasználni, hogy többek közt megvalósítson olyan fejlesztéseket, amikkel minimum egy évtizede adós a város mindenkori önkormányzata az egrieknek.
A megrendelésre született, tollba mondott írások rendre előveszik a múltat, leegyszerűsítve és szándékosan eltorzítva azt. Különösen visszatérő elem az a vád, hogy a jelenlegi helyszínt egy szűk városi „vízisport-lobbi” erőltette volna rá Egerre, az akkori polgármester, Ringelhann György személyén keresztül. Ez azonban nem felel meg a történeti tényeknek.
A városunk első szabadon megválasztott, szépemlékű polgármesterét gyáva módon, posztumusz gyalázó írásnak abban valóban igaza van, hogy az adott időszakban Várkonyi György volt az Urbanisztikai Bizottság elnöke, abban azonban már téved, hogy a Nagylaposi sportcentrum gondolata és szakmai koncepciója tőle eredne. Azt valójában Dely György korábbi Ybl-díjas főépítész nevéhez köthető.
Dely György nemcsak a város egyik szakmai vezetőjeként, hanem sportemberként is hiteles szereplő volt: 1969-ben egyéni országos bajnoki címet szerzett 1500 méteres gyorsúszásban. A korabeli viták tehát nem „az vizisport-lobbi” és a józanul gondolkodók között zajlottak, hanem eltérő sportági, szakmai és politikai elképzelések ütköztek egymással. Ez igen lényeges különbség, még akkor is, ha a liberális cselédpropaganda szerzői szívesen megfeledkeznének róla – hiába ültek ők is ott anno.
A Makovecz Imre által tervezett épület fenntartási nehézségei szintén nem vitathatók. A fa szerkezet érzékeny, az üzemeltetés költséges, a korszerűsítés elkerülhetetlen. Éppen ezért nehéz komolyan venni azokat az érveket, amelyek egyszerre siratják az épület állapotát, miközben elutasítják az állami forrást,
amely végre lehetőséget ad a kazánok cseréjére, a légtechnikai rendszer korszerűsítésére és a fa szerkezetek szakszerű állagmegóvására. A 370 millió forintos felújítási támogatás nem ígéret, hanem konkrét esély arra, hogy a Makovecz-örökség ne jelszó maradjon, hanem megőrzött valóság.
Felmerült aggodalom a sportegyesületek jövőjével kapcsolatban is. Furcsa, hogy az elmúlt években állandóan szidott sportegyesületek iránt milyen nagy lett az aggodalom hirtelen! Ezek az aggodalmak a sajtóban bár nagyon jól hangoznak, de valójában nem megalapozottak. A város eddig is támogatta a vízisportokat, sokszor éppen azzal, hogy elnyelte az uszoda veszteségeit. Az állami üzemeltetés mellett viszont lehetőség nyílik arra, hogy a támogatás átláthatóbb, célzottabb és hosszú távon fenntarthatóbb formában jelenjen meg, nem pedig egy folyamatosan alulfinanszírozott, állandóan politikai alapon támadott vagy épp favorizált rendszer foldozgatásaként.
Persze, lehet vitatkozni azon, hogy ideális körülmények között kinek kellene működtetnie egy ilyen létesítményt. De Eger nem ideális körülmények között hoz most döntést, hanem egy nagyon is valós, nehéz pénzügyi krízis közepén.
A jelenlegi helyzetben az uszoda esetében a tulajdonjoghoz való görcsös ragaszkodás nem városvédelem, hanem esztelen kockázat.
A valódi lokálpatriotizmus nem az, hogy mindenáron ragaszkodunk egy egyre nehezebben fenntartható teherhez, hanem az, hogy biztosítjuk: a Bitskey Aladár Uszoda működjön, megújuljon, és hosszú távon is az egrieket szolgálja – miközben a város terhei csökkennek.
A most meghozott döntés nem a város feladása, hanem józan önvédelem. És ha van város, amely megengedheti magának ezt a józanságot, az éppen Eger.
