Egerben az utóbbi időben nem csupán a város gazdasági és intézményi átalakításairól szólnak a viták. Egyre többen beszélnek arról, hogy az Egri Gyermekjóléti és Szociális Intézmény munkatársai között ott találjuk a város korábbi alpolgármesterét is – aki alpolgármesterként korábban is párhuzamosan viselte politikai szerepét és intézménybeli alkalmazotti státuszát.
Persze jogilag semmi akadálya annak, hogy egy (volt) városi vezető közalkalmazotti munkát végezzen egy önkormányzati intézményben – ha megfelel a pályázati feltételeknek, és a megbízása/kinevezése hatályos. Kétségtelen, hogy a szükséges szakmai végzettséggel rendelkezik, és semmi sem tiltja, hogy egy politikai szereplő vezetői vagy szakmai pozíciót vállaljon civil szervezetben vagy közigazgatási intézményben, amíg ez megfelel a közalkalmazotti szabályoknak és a megbízás jogállásának.
Ugyanakkor a morális kérdés sokakban mást vet fel: vajon teljesen megfelelő, hogy a város korábbi politikai vezetője a választáson elszenvedett vereség után ugyanezen intézményben – ahol korábban intézményfenntartóként is szerepe volt – továbbra is dolgozzon? Vajon ez a gyakorlat erősíti a közbizalmat, vagy épp politikai kiszolgáltatottságnak, befolyásnak tűnhet egy olyan szervezetben, amelynek célja a legkiszolgáltatottabbak védelme?
A szakmai kérdés: a gyermekvédelmi és szociális intézményekben dolgozók hivatása emberközpontú, empátiát és szakmai elköteleződést feltételez. Ez önmagában nem zárja ki egy (korábbi) politikai szereplő jelenlétét – akinek ráadásul a képzettsége is releváns. De amikor az említett személy egykor a fenntartó döntéshozójaként is megjelent, a konfliktus nem pusztán formális, hanem szimbolikus is.
Most pedig újabb kanyar jön a történetben: úgy tudni, az említett munkavállaló megbízatása határozott időre szól, és hamarosan lejár. A hosszabbításról nem közgyűlés, nem választók, hanem az intézmény jelenlegi vezetője dönt. Egy olyan vezető, aki bárhogy határoz, politikai támadások kereszttüzébe kerül.
Ha hosszabbít, azt mondják majd: „régi kapcsolatok”, „kiskapuk”. Ha nem hosszabbít, jön a másik narratíva: „politikai bosszú”, „leszámolás”.
Normális (vagy talán csak kampánymentes) világban ezek nem politikai kérdések. Ezek vezetői és szakmai alapkérdések. Csakhogy ebben az ügyben még egy valóban szakmai döntés sem maradhat következmények nélkül. Mert ha a vezető arra jut, hogy nem hosszabbít – akár szakmai okokból, akár együttműködési problémák miatt –, az azonnal politikai értelmezést kap. Nem azt kérdezik majd: miért nem működött? Hanem azt: ki adta ki a parancsot?
És itt érünk el a lényeghez: szabad-e egy intézményt politikai túszként használni pusztán azért, hogy elkerüljük a vádakat?
Szabad-e továbbfoglalkoztatni valakit csak azért, mert különben „rosszul néz ki” a döntés? Lehet, hogy ebben a történetben nincs is fájdalommentes döntés. De az is lehet, hogy a legnagyobb hiba éppen az lenne, ha a vezető nem dönt – csak sodródik a látszat logikája szerint.
