A legtöbb politikus életében van egy pillanat, amikor már nem tudja tovább hitelesen elmagyarázni a döntéseit. Nem azért, mert ne volnának logikus érvei, hanem mert a mintázat, amit addig követett, egy bizonyos pont után túlságosan egyértelművé válik a külvilág számára. Domán Dániel most pontosan ebbe a helyzetbe lavírozta magát.
Ugyanis amikor 10 nappal a választás előtt saját politikai közössége, a Kétfarkú Kutya Párt jelöltjét szólítja fel visszalépésre a Tisza Párt javára, az bár elsőre tűnhet „felelős stratégiai gondolkodásnak”, de valójában ez nem más, mint politikai önleleplezés.
Ne tegyünk úgy, mintha ez a döntés egy hirtelen és nehezen meghozott döntés lenne. Domán hónapok óta készült erre a pillanatra. Hónapok óta építi a kapcsolatát a Tiszával, finoman, majd egyre kevésbé finoman igazodva hozzájuk, először áthallásos módon kommunikálta, majd
mostanra már teljesen direktben vállalja, hogy nem csak politikai, de magánjellegű kapcsolat is összefűzi Bódis Péterrel.
Persze nem csoda, hogy hallgatott – És milyen látványosan hallgatott! – akkor, amikor a Kutyapártot támadások érték, amikor az indulásukat a Tisza Párt igyekezett ellehetetleníteni. Domán számára akkor nem volt sürgős megszólalni, hiszen akkor még nem dőlt el, hogy a nap végén melyik hajó jut majd messzebbre. Most viszont már eldőlt, és Domán – ahogy mindig – már a következő fedélzeten áll, ám most búcsúajándékként, kvázi biztos ülőhelyet váltva ezzel a Tiszához, még nyilvánosan rúgott is egyet a Kutyapárt hajóján és jelöltjén.
Ha eddig eljutott a kedves olvasó anélkül, hogy összehányta volna magát az egri Messiás ’90-es évek politikáját megszégyenítő, kisgazda magasságokba emelt nyálkás lavírozásától, akkor itt most álljon meg egy pillanatra. Most gondolatban közösen lépjünk egyet hátrébb.
Domán gyakorlatilag mindent a Kutyapártnak köszönhet. A listás mandátumot. A politikai láthatóságot. A felületeket, amin a párt mögé bújva lejárathat embereket. A pozíciót. Tizenegyezer követőt.
Azt, hogy napjainkban bárkinek ebben a városban – teljesen indokolatlan módon… -, de egyáltalán mond valamit az a név, hogy Domán Dániel. És mindezekért cserébe ő mit ad vissza? Nyilvános felszólítást a visszalépésre, amely egyenes arányos a Kutya Párt politikai jövőjének önmerényletével. Politikai nyomást gyakorol rájuk a nyilvánosságban, ellenük használva a tőlük kapott ismertséget, miközben ugyanezzel a lépésével művészi szinten borítja nyáltengerbe a Tiszát. Egy színes, szagos, díszes papírba gondosan becsomagolt, de valójában teljesen egyértelmű üzenetet közölt: ironikus, de megtalálta azt a bizonyos erősebb kutyát.
Jobb helyeken, ahol számítanak még az elvek és van jelentősége a kimondott szónak, ott ezt nettó árulásnak nevezik. Abból is az igazán gusztustalan, csúszómászó-féle verziónak. Amiért cserébe ugyanezeken a jobb helyeken vaskos hála szokott járni. Az a fajta inverz pálfordulás ez, amelyet bár meglehet az elmúlt hónapokban unalomig szajkózott „nagyobb jóval” magyarázni, de a lényegét ezzel elfedni nem lehet:
Nem más ez, mint elvtelen helyezkedés a hatalom és a pozíció reményében. Árulás. És egy áruló, mindenhol áruló.
Persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen Domán politikai működése nem ideológiák mentén szerveződik, épp ezért nem is ismeri az elvek, mint olyan fogalmát. Ebből következik, hogy dilemmát sem okoz számára azok teljes hiánya. Számára minden az erőviszonyokról szól. Mindig ott van, ahol éppen a legtöbb esélyt látja arra, hogy kapjon valamit: támogatást, pozíciót, erőforrást. És amikor ez az esély elhalványul, azonnal tovább lép. Elég csak végignézni az elmúlt néhány évét: Fidesz-Jobbik-MSZP-összellenzék-független-Kutyapárt és most a Tisza. Habis László, Mirkóczki Ádám, Mirkóczki Zita, Berecz Mátyás, Oroján Sándor, a kétfarkú kutyások, Micski Marianna és most Bódis Péter. A mostani lépésében egyetlen meglepő van: hogy végre fel merte vállalni a valódi jellemét.
Az elmúlt éveinek eddigi állomásai alapján azonban felsejlik egy minta. Ennek lényege, hogy ahol Domán megjelenik, ott előbb-utóbb megbillen a rendszer, amelyre felkapaszkodott.
Kapcsolatok égnek el, közösségek gyengülnek meg, bizalom tűnik el miután rövidebb-hosszabb idő elteltével rájönnek, hogy kit is engedtek maguk közé. Ha ez a minta most is működik – márpedig miért ne működne -, akkor a kérdés már nem az, hogy Domán mit nyert ezzel a lépéssel rövid távon, hanem az, hogy a következő politikai „gazdatest” – jelen esetben a Tisza – pontosan mikor kezdi majd megérezni ennek a következményét. Persze nagyjából mindegy is, mert amikor megtörténik, Domán már régen keresni fogja a következő hajót, a következő pártot. A következő széles hátat, amelyre fel lehet kapaszkodni. Pont úgy, ahogyan eddig is tette.
