Ritkán fordul elő, hogy egy politikai megszólalás nem egyszerűen vitát vált ki a társadalmon belül, hanem alapvető normákat kérdőjelez meg. Radnai Márk, a Tisza Párt alelnökének legutóbbi Facebook-bejegyzése márpedig pontosan ilyen. Magyar Péter személyes jóbarátja ugyanis nem a választókhoz, nem a közvéleményhez, hanem kifejezetten azokhoz fordult a közösségi médiában, akik szavai szerint „belülről ismerik a rendszert”. Vagyis azokhoz az önkormányzati és állami közalkalmazottakhoz, köztisztviselőkhöz, akiknek egzisztenciája közvetlenül a Magyar Államtól függ.
Ez önmagában is súlyos lépés, de a hangnem és a tartalom teszi igazán problémássá Radnai bejegyzését. Ugyanis a képviselőjelölt nem érvel, nem meggyőzni próbál, hanem morális ultimátumot fogalmaz meg: „melyik oldalon állsz?”, teszi fel a kérdést, és rögtön meg is adja, miből lehet választani: az igazságén vagy a hallgatásén. Harmadik út nincs.
Az ilyen típusú leegyszerűsítés nemcsak politikailag sekélyes, hanem veszélyes is, mert egy rendkívül összetett, egzisztenciális és szakmai dilemmát redukál egyetlen erkölcsi ítéletre.
A szövegben megjelenő példák – Szabó Bence, mint „bátor kiálló”, és Gulyás Gergely, mint a hallgatás szimbóluma – nem egyszerű retorikai eszközök. Ezek nyilvános megbélyegzések, amelyek egyértelmű üzenetet hordoznak: aki nem áll ki, az morálisan alacsonyabb rendű. Ez már nem politikai kommunikáció, hanem kollektív megszégyenítés, amire ilyen nyíltan és direktben nem volt még példa nem csak ebben a kampányban, de az elmúlt választások során sem.
A legsúlyosabb probléma azonban az, hogy mindez nem egyenrangú felek között történik. A megszólítottak döntő többsége ugyanis nem politikus, nem közszereplő, hanem olyan közszolga, aki a mindennapi működés fenntartásán dolgozik. Olyan emberek, akiknek a munkája – minden rendszerkritika ellenére – nélkülözhetetlen az állam működéséhez.
Ők nem politikai aktorok, hanem végrehajtók, szakemberek, adminisztrátorok, akiknek mozgástere hivatásukból adódóan korlátozott.
Számukra egy nyilvános „kiállás” amire Radnai presszionálja őket, az nem véleménykérdés. Ezt a lényegi különbéget nem látni óriási mulasztás és felelőtlenség, ha pedig szándékosan nem vesz róla tudomást, az még súlyosabb helyzet.
Hiszen Radnai ezek ellenére úgy szól hozzájuk bejegyzésében, mintha ez a kockázat nem létezne. Sőt, mintha erkölcsi kötelességük lenne figyelmen kívül hagyni azt, hogy jogszabály tiltja minden köztisztviselő számára a nyilvános politikai szerepvállalást.
„Most még lehet jól dönteni, utána együtt kell élni a gyávasággal”, írja Radnai.
Ez utóbbi mondat konkrétan nem más, mint nyílt lelki nyomásgyakorlás. Azt sugallja, hogy aki nem vállalja a saját egzisztenciájának veszélyeztetését a törvény nyílt megszegésével, az nem óvatos vagy megfontolt, hanem Radnai szerint konkrétan gyáva és erkölcsileg elítélendő.
Ez a gondolatmenet alapjaiban cinikus. Egy politikus – különösen egy ellenzéki vezető – pontosan tudja, milyen következményekkel járhat egy ilyen „kiállás” egy átlagos köztisztviselő számára. Ennek ellenére ezt a döntést leegyszerűsíti egy erkölcsi tesztté, miközben a következményeket teljes mértékben az érintettekre hárítja. Mindezt úgy, hogy pontosan tudja, a közszférában dolgozóknak nincs Opus részvénye, nincsenek ilyen-olyan cégeik, nem voltak a Shell globális alelnökei és a tőzsdén sem kaszáltak milliókat.
Mindez különösen visszás annak fényében, hogy a közszolgálat egyik alapelve éppen a politikai semlegesség. Nem véletlenül: a közigazgatás nem lehet a politikai küzdelmek terepe, mert akkor megszűnik stabil háttérként működni. Ha minden választásnál megfenyegeti valaki a közszféra dolgozóit, úgy az ígéretekkel ellentétben az nem megtisztítja a rendszert, hanem szétveri azt.
Ezek után kinek volna kedve és ereje továbbra is a hivatásában dolgozni?
Márpedig Radnai megszólalása ebbe az irányba mutat. Azt sugallja, hogy a közszolgák nem maradhatnak semlegesek, hanem választaniuk kell – és ha nem „a megfelelő” oldalt választják, annak április 12 után minimum morális következménye lesz. Ez a logika azonban könnyen visszafordítható: mert ha számára ez elfogadható ellenzékből, akkor ugyan mi akadályozza majd meg, hogy kormányzati pozícióból ugyanez tegye, csak éppen fordított előjellel?
Pontosan ezért különösen súlyos, ami történt. Nem egy indulatos bejegyzésről van szó, hanem egy olyan politikai mintáról, amely normalizálhatja a közvetlen nyomásgyakorlást a közigazgatásra és a közszolgálat napi szintű részévé teheti a félelmet. Ez pedig önmagában megkérdőjelezi nem csak a demokratikus gondolkodást, de az emberséget önmagában is.
Egy politikusnak joga van kritikát megfogalmazni, rendszert bírálni, változást követelni. De nincs joga ahhoz, hogy egzisztenciálisan kiszolgáltatott embereket állítson nyilvános erkölcsi ítélet elé, és kollektíven felelőssé tegye őket olyan döntésekért, amelyek valójában nem szabad döntések.
Ez nem bátorságra ösztönzés. Ez egyértelmű presszió. És ezt a határt egyetlen felelősen gondolkodó politikusnak sem szabadott volna átlépnie. Pláne akkor, ha politikai közössége minden egyes nap éppen ennek a viselkedésnek az ellenkezőjéről papol. Mert így születik a félelem, így jutunk el oda, ahová Mirkóczki 2024-ben, vagy ahová Domán napjainkban:
hogy az eredményekre képtelen politikai szereplők, felelősség nélküli, kényelmes ellenzéki pozícióból azok ellen uszítanak, s azokat gyalázzák, akik életben tartják ezt az országot.
A címlapkép forrása Radnai Márk Facebook-oldala.
